A magyar duda legkorábbi előfordulását
a Kr. u. VII. századból tartjuk számon. Ekkor még csak a kettőssíp szólt
hólyagtömlőben. Később kialakult a végleges forma, ami széles körben
népszerű volt és elterjedt a magyar nyelvterületen túl is. Szomszéd
népeinknél mindenütt megtaláljuk a kecskefejes magyar duda valamilyen
formáját.
Eredete az ókori kultúrákig vezethető vissza. A szimpla nádsíppal szóló
kettőssípok közül azokkal áll közeli rokonságban, melyek két sípján
eltérő szólamot lehet játszani. Ezekből mára már kevés maradt. Ilyenek
pl. a Volga-vidék népeinek dudái, egyes kaukázusi és anatóliai kettőssípok,
valamint a spanyolországi baszkok alboka nevű hangszere is.
Hagyományosan a pásztorok hangszere, akik a táncos mulatságok mellett
a születés és halotti tor alkalmával éppúgy megszólaltatták hangszerüket,
mint a legfontosabb naptári ünnepeken: a téli és nyári napfordulón,
vagyis Karácsonykor és Szent Iván éjszakáján.
Kozák József
Mondák, mesék
LÁNYI GYÖRGY - A DUDA GYÓGYÍTÓ EREJE
(1991. 11. 24.)
Látogatóba készültünk ifj. Csoóri Sanyival Seres
Imre bácsi dudáshoz Tompára, ahol a
lányánál lakott tudomásunk szerint. Mivel régen nem láttuk kíváncsiak
voltunk, mi lehet vele. A dudát persze beraktuk a gyimesi tarisznyába,
- biztos tanít nekünk valamit Imre bácsi. Emlékszem, nagy vidámsággal
indultunk, de a határőrök elvették a jókedvünket, mert megtalálták a
kocsinkban réges-rég jól eldugott 500 Ft-ot, amit vészhelyzetre tettem
el, benzinre.
Akkoriban csak 400 Ft-ot százasokban lehetett kivinni, így nagy tortúra,
motozás és lefoglalás lett a vége.
Kicsit komorabban indultunk tovább. Gondoltuk,
először meglátogatjuk Szikora János híres dudás sírját és meglocsoljuk
egy kis pálinkával, hiszen a dudás el sem kezdett játszani addig, míg
az első korty pálinkát a dudájába ne fújta volna. Így is tettünk, majd
irány Imre bácsihoz.
Ahogy elértük a házát, a lánya szalad elénk, hogy
nagy a baj, mert Imre bácsi két hete nem eszik, ágyban fekszik és meg
akar halni.
Nagy csendesen léptünk a szobába. Imre bácsi a fal felé fordulva nem
reagált se a köszönésünkre, se a beszédünkre.
Sanyi ekkor előkapta a dudát a tarisznyából és
elkezdte az öreg nótáját fújni. Imre bácsi először csak odafordult,
majd az ágy szélére ült. Beszélgetni kezdtünk, ettünk, ittunk egy jót.
Egy óra múlva Imre bácsi már az udvaron szép napsütésben
játszotta kedvenc nótáit, mi pedig lestük hogyan billegteti a nótát
az, aki az előbb még meg akart halni, de a duda varázsereje meggyógyította.
IFJ. CSOÓRI SÁNDOR - A DUDA SZERETETE
(1999. 11. 24.)
Amikor először találkoztam egy igazi dudással,
nagy mulatságokat, régi időket megélt öreggel, már elmúlás kezdett beköszönteni.
Erőtlen sugarú ősz volt. Ahogy a kocsmában ült egyedül, maga volt a
begombolkozott múlt, az emlékeiben magára maradt, ottfelejtett idő.
Ült szomorúan, ahogyan csak az öregek tudnak.
Ráköszöntem, és megkérdeztem tőle:
Tudja-e, hogy hol lakik Szikora János, a dudás. Pestről jöttem, szeretnék
vele találkozni.
Én vagyok, akit keres... - mondta.
Láttam, nem érti mit keres itt ez a hosszú hajú legény és miért zavarja.
Zavaromban, hogy ilyen könnyen ráakadtam, gyorsan rendeltem két pálinkát,
hogy a beszélgetést elkezdjük.
Otthon, a Tudományos Akadémiáról átmásolt felvételeit
tanulgattam, és most megbűvölt a személyes találkozás. Mély tiszteletet
éreztem.
Kis idő múlva, amikor bevallottam, hogy a duda érdekel és szeretném,
ha tanulhatnék tőle, meghívott a házához.
Már sehol se jó ülni - mondta útközben. - Se otthon,
se a kocsmában. Egyedül vagyok. Az asszony meghalt, a lányom pedig felém
sem néz, pedig itt lakik a közelben.
Otthon aztán közlékenyebb lett. Elkezdett mesélni
azokról a régi időkről, amikor még tizenkettő dudás élt a faluban. Ámulattal
hallgattam a vitézt. A dudája ott feküdt az asszony ágyán, úgy, mintha
csak éppen most tette volna le. Gyönyörű kecskefejes duda volt.
Egyszer csak azt mondta:
Magának adom, a gyerekek úgysem tanulnak, senki nem tanul meg már itt
dudálni, csak széthordják a darabjait játszani. Nem kell az már senkinek.
A koporsómba akartam, hogy tegyék, ha meghalok, de látom, magánál jó
helye lesz.
Meghatódva néztem az öregre. Körülvett bennünket
a csend, a nagy barna parasztbútorok, a nagy keretű tükör, a házi áldás,
a régi fényképek bekeretezve vagy a tükör szélébe dugva. Nézte a dudát.
Gondolatai messze kalandoztak. Csak a nagy ingaóra zavarta meg a beállt
csendet. Aztán hirtelen felállt, ránézett a dudára, amit 1911-ben készített
és így szólt:
Szervusz duda, sokat örültünk, sokat szenvedtünk együtt…- azzal
kiballagott a házból. Én meg ott maradtam a dudával a kezemben. Ott
és akkor éreztem, hogy nem akármilyen fába vágom a fejszém, ha dudás
akarok lenni.
Azóta tudom, nem dudálni kell megtanulni, hanem
zenélni, muzsikálni kell ezen az ősi hangszeren. Hiszen egyszer én is
átnyújtom a dudám valakinek, én is átadom a tudásom, hogy ne vesszen
ki a magyar dudaszó.